A Khunjerab-hágóban (4734m) – Utunk új szakaszához érkezünk, mostantól nincs többé rohanás!
Miután túlestünk a kínai vámon Tashkurgan mellett, a busz folytatta útját Pakisztán felé, és egyre magasabbra és magasabb törtünk, ahol egyre hidegebb lett, és még a hó is elkezdett szakadni. Egyik olvasónk javasolta a hágóból való lebringázást és Arman-t ugyan megkérdeztük a Khunjerab hágón való kiszállásról és az onnan bringán való folytatásról, de valószínű akkor sem szálltunk volna ki, ha szabadott volna, mert odakint hóvihar tombolt, és azon is csodákoztunk, hogy a buszunk ilyen simán felbírt menni a szerpentinen. 
Megállás és különösebb mámoros pillanatok nélkül kereszteztük a Kína és Pakisztán földrajzi határán fekvő, az utunk szempontjából eddig a percig kulcsszerepet játszó 4734m magas Khunjerab-hágót (Khunjerab = Valley of Blood, a Vér Völgye). Ez a hágó kritikus volt a szempontunkból, mert ha ez zárva lett volna az érkezésünkkor, jelentősen át kellett volna terveznünk az útvonalunkat, ami fájdalmas lemondásokkal járt volna. Lemondhattunk volna a Karakorum Highway-en való biciklizésről, és valahogy repülővel kellett volna átjutnunk a Himalája déli oldalára, vagy megkerülnünk azt szárazföldön, de utóbbi esetben a pakisztáni vízumunk lejárt volna, és ez nem csak kidobott pénzt, hanem azt is jelentette volna, hogy ezen utazás során le kell mondanunk erről az országról, mivel a vízumot magyar állampolgár csak az anyaországában kaphatja meg. Hát mindez nem következett be, megérkeztünk a hágóba. 
Ez egyben azt is jelentette, hogy mostantól nincs szükség a rohanásra, mostantól bárhol, bármikor ott maradhatunk még egy napot, ha úgy tetszik, nem kell többé arra gondolni, hogy lehet, hogy ezen az egy napon múlik majd a Karakorum Highway. Igaz, vízumaink még mindig vannak, ezekhez tartanunk kell magunkat, bár Arman azt is elmondta, hogy Pakisztánban állítólag könnyű meghosszabbítani a vízumunkat, és még pénzbe sem kerül.
A hágót csak egy nagyobb kapu jelölte, ami így a hóviharban úgy nézett ki, mintha egy sci-fi filmbe csöppentünk volna. De ez valóság volt, méghozzá jéghideg, hóviharos valóság, ami a pakisztáni oldalra átérve egyúttal rázóssá is vált, mivel a kínai aszfaltot felváltotta egy keskenyebb, köves, murvás út. 
Ezen kanyarogtunk lefelé, mígnem leértünk a völgybe, ahol nem sokkal jobb, de talán valamivel szélesebb út folytatódott. Itt már véget ért a hóvihar, de az idő még mindig sötét és borús volt. A táj így nem nyújtott akkora élményt, és azt se bántuk túlságosan, hogy nem bringával tesszük meg ezt a szakaszt. Egy meredek falú, szűk völgyben aljában haladtunk a befagyott patak mellett, sziklafalak között. Néhol a sziklafalakról jégcsapok halmaza lógott, máskor néhány ibex-et pillantottunk meg. Az állat magyar nevét sajnos nem tudjuk, mert buták vagyunk, de talán a hegyi kecske lesz az. Egy jóóó nagyra nőtt hegyikecske! :)
Érkezés Pakisztánban, egy délután a sost-i határállomáson
Sost-ba kora délután érkeztünk meg. A busz egy nagyon durván köves udvar sarkába tolatott be, a bringákat félig elégetett koszos, büdös szemétdombokon keresztül kellett kipakolni a saras, bűzös busz hátuljából.
Ettől nem lettünk túl vidámak, mint ahogy attól sem, amikor megláttuk, hogy az én bringám üvegszálas ülése oldala elrepedt. Nem vészes a sérülés, mert nem ott repedt meg, ahol a hátamat tartja, csak a szélén, de akkor is… Kérdeztük Armant, hogy érdemes-e reklamálnunk, de mondta, hogy nincs sok értelme, és nem is nagyon tudtunk volna már kinél, mert a sofőrünk eltűnt. Bent az épületben a pakisztáni vámosok hálózata ledöglött, így végül papírra vitték fel az adatainkat, miután 20 percig hiába vártunk a rendszer felállására. 2600-as Cisco Router-ük volt, nosztalgiával gondoltam vissza a KFKI-s időkre, és az 5×9 szervizraktárára, ahol halmokban álltak ezek a legalább 10 éves hálózati eszközök. Igazából ekkor kedvet éreztem jól megkonzolozni a kicsikét és belemászni a pakisztáni határőrség hálózatába… :) Na, de ezt majd Ausztráliában, csak vegyenek fel valahová majd! Érdekes, hogy induláskor villámgyorsan és fájdalom nélkül sikerült otthagyni a szakmám, most viszont bizonyosan elmosolyodnék, ha egy fekete képernyőn egy promptot pillantanék meg zöld Lucida Console betűtípussal. Jó lenne körbejárni azt a hatalmas országot routereket telepítve, mint ahogy gyakornok koromban tettem anno Magyarországon, 6 éve.
Miután túlestünk a pakisztáni belépésen, konstatáltuk, hogy hála a határőrök átgondolatlan pecsételgetésének, Zita útlevelében már csak 9 szabad oldal maradt. Nem tudjátok véletlenül, hogy lehet-e a valahol DK-Ázsiába vagy Ausztráliában magyar nagykövetségeken keresztül útlevelet igényelni? Reméljük, hogy igen, különben bajban leszünk… Vagy esetleg már nem aktuális vízumokra szokás másikat ragasztani az útlevélben? :) Bármelyik megoldás gyógyír lehet a problémánkra, amin most még nevetünk, de lehet később komoly gond lesz számunkra.
Szállodaválasztás, pénzváltás és vacsora Sost-ban
Sost-ban kemény 500m-t gurultunk a szállodáig, azt is az út bal oldalán, mivel Pakisztán anno egy és ugyanaz volt Indiával, ami akkortájt még angol gyarmatnak számított, ezért a balra tarts az utakon. Szállodának először a Lonely Planet által javasolt Asia Star Hotel-t néztük ki, de miután megláttuk a fűtetlen koszos szobákat, a lányok más lehetőségek után néztek. A lányok, merthogy közben összecsapódtunk Samuelékkel, vagyis a svájci házaspárral. Végül a szomszédos Sost Park Hotel-ben kötöttünk ki, duplaágyas szobánként 300 rupiért, vagyis 810 forintért. :) 
Ez az árkategória végre azt jelenti, hogy hosszú idő óta újra képesek leszünk az eredetileg kitűzött napi 10 eurós büdzsét újra tartani. Ehhez persze először pénzre volt szükségünk, és ehhez váltanunk kellett, amit közvetlen a hotel melletti kis boltban meg tudtunk tenni, így megszabadultunk az összes maradék yuan-unktól és egy 100 dollárosunktól, cserébe sok-sok pakisztáni rupi ütötte a markunkat.
Vacsorázni Samuel-ékkel együtt mentünk, miután körbejártunk néhány főút menti boltocskát és bevásároltunk belőlük reggelinek valóra, egy kis koszos étteremben kötöttünk ki. Otthon még kocsmának is mocskos lett volna, de itt barátságosnak tűnt, a helyiek is itt ettek, és mi is itt kértünk fejenként egy-egy adag szaftos, mócsingos marhahúst apró darabokra vágva, csapatival, vagyis a helyi vékony, frissen készített lepénykenyérrel tálalva. Ehhez még teát is kértünk, és még így is csak 500 rupit fizettünk összesen négyünkre. Ez kb. 1310 forint, amit Samuel sokalt az adagonként néhány falat zsíros húsért, bár szerintem fair ár volt.
Mozi est gyertyafénynél négyesben, hogy ne egy hűtőben kelljen aludnunk
Estére úgy gondoltuk, hogy jó lenne valahogy felfűteni a szobánkat, amiben se áram, se fűtőtest nem volt, ellenben a leheletünk látszott, és amikor elővettük a hőmérőnket kiderült, hogy nem több, mint 6 fok van benne, vagyis kb. annyi, mint egy nyugati háztartás hűtőszekrényében. Szóval arra gondoltunk, hogy az egyetlen fűtőtest, ami itt szoba jöhet, az az emberi test, ezért összetoltuk az ágyainkat, kiválasztottunk egy ígéretesnek tűnő filmet a még bátyámtól kapott mozikból, s áthívtuk svájci útitársainkat egy mozi estre. 
Gyertyafénynél néztük végig a „The Last Station” című, Tolstoy utolsó éveiről szóló filmet. A gyertyafény természetes csak a hangulathoz kellett, és Samueléket is a társaságuk miatt hívtuk át, nem pedig azért, hogy felfűtsék velük a szobát, bár tény, hogy a film végére nem egész 9 fokra emelkedett a szobánk hőmérséklete. :) Sőt, a film közben az áram is megérkezett a konnektorokra, így nagy örömömre nem használtuk el a netbook fél aksiját egy film kedvéért. A film után még beszélgettünk kicsit, illetve próbáltunk valami időjárás előrejelzést találni a neten a környékre a Kindle-n, de a GPRS olyan lassú volt, hogy azt már Samuel-ék nem bírták kivárni, elmentek aludni a szobájukba, mivel másnap reggel 6-kor indult a buszuk Husseini felé. Ők is betervezték az Arman által javasolt gyalogtúrát Gulmitból. Épp, hogy elbúcsúztunk, a Kindle képernyőjén végre megjelent a következő 6 nap előrejelzése a környékről. Viccből megígértük Samuel-éknek, hogy ha így lesz, akkor reggelre egy papíron ott hagyjuk az ajtónk külső oldalán (ami az ő szobaajtójukkal szemközt volt) a következő napok időjárását. Ezt Zita olyannyira komolyan vette, hogy egy az egyben átmásolta a részletes előrejelzést néhány WC-papír darabra, amit viaszcseppekkel ragasztott az ajtónkra. 
Így reggel arra ébredhettünk, hogy svájci barátaink hangosan nevetnek a szobánk előtt. A papíron több mosolygó napocska szerepelt, ezért bizakodóak voltunk a következő napok élményeit illetően…
